The Blinking Girl

Szeretném az elején leszögezni, hogy úgy egyébként nagyon szeretem a horror filmeket. Csak hogy az utóbbi években már nem kötnek le, de nem tudom, hogy korom okán, vagy mert már túl sokat láttam belőlük, de egyre nagyobb és nagyobb csalódások érnek. Így jártam az Örökséggel   is (Hereditary) , ami IMDB -n jelenleg 7,8-as értékelésen áll, ami horror filmek esetében kiemelkedően magas, de még bármilyen más film is büszkén viselhetne egy ilyen pontozást. És most lássuk, hogy ennek mennyi köze van a valósághoz - ergo szanaszét fogom spoilerezni a dolgot. Általános horror filmes probléma, hogy a film eleje nagyon jó, a vége pedig borzasztó (bár nem horror, de egy kicsit így vagyok az Alkonyattól pirkadatig -gal is). Az Örökség is úgy indul, hogy felvonultatnak egy csomó jó karaktert: az állandó idegösszeroppanás szélén álló anya, a cinikus apa, a zavart tinédzser fiú és a nagyon creepy kislány mind kidolgozott, átérezhető, és nem teljesen sablonos karakterek, valamint az is nagyon ...

Pár napja megnyílt a MOM Parkban is az új CinemaPink mozi, és kipróbáltuk. A Budapestre költözésem egyik legjobban várt lehetősége a hétköznap késő esti mozizás volt. Régebben csak akkor csinálhattam ilyet, ha volt kinél aludnom, máskülönben igyekeznem kellett az éjfélkor induló, aznapi utolsó vonathoz. A hétköznap késő esti mozizás egyik nagy előnye, hogy kevesen vannak, és ha az ember feliratos filmet választ, akkor még kevesebben - és nekem mindkét szempontból ideális volt a lakásom és a MOM Park közötti 10 perces gyalogtáv. Így gyakorlatilag össze is zuhantam, amikor tavaly télen bezárták az ottani mozit. Most viszont újra megnyitották és egyelőre csak pozitívumokról tudok beszámolni. Az első, amit az ember észrevesz, az a dizájn: negyvenes-ötvenes évekbeli mozis feeling, elegáns, de letisztult, a háttérben a stílushoz passzoló zene megy, és nem a mai slágerek . Az első szinten, ahol a pénztár is van, sok az ülőhely azok számára, akik mondjuk oda beszélték meg a találkoz...

2017. DECEMBER 18. Folyamatosan bombáznak minket az újságcikkek arról, hogy micsoda szörnyű módon függünk az okostelefonunktól, hogy nem vagyunk képesek egy percre sem letenni, hogy helyettünk gondolkodik. Az ember persze csak legyint, hogy á, csak egy kicsit, meg amúgy is, én nem annyira, meg hát tudnék élni nélküle, ha akarnék, csak nem akarok (valahogy így hangzik a dohányzásról való leszokás is). Nos, én akár akartam, akár nem, kénytelen voltam. Egy csöndes hétfő este futás közben épp a pulcsim zsebébe tettem a telefonomat (futás közben arról hallgatok zenét és a futós app méri a teljesítményemet), hogy ki tudjam fújni az orromat, mikor is elbotlottam a járda betonjának egy kiálló részében, a telefonom pedig nagyot koppant rajta. Ettől a ponttól kezdve gyakorlatilag használhatatlanná vált, mert bár az értesítések megérkeztek és rezgett is lelkesen, a képernyő sötét maradt és nem reagált semmire. Bánatosan visszakullogtam a házba, és közben próbáltam átgondolni a dolgot. A...