The modern stone age, avagy bénaságom története

2017. DECEMBER 18.

Folyamatosan bombáznak minket az újságcikkek arról, hogy micsoda szörnyű módon függünk az okostelefonunktól, hogy nem vagyunk képesek egy percre sem letenni, hogy helyettünk gondolkodik. Az ember persze csak legyint, hogy á, csak egy kicsit, meg amúgy is, én nem annyira, meg hát tudnék élni nélküle, ha akarnék, csak nem akarok (valahogy így hangzik a dohányzásról való leszokás is). Nos, én akár akartam, akár nem, kénytelen voltam.

Egy csöndes hétfő este futás közben épp a pulcsim zsebébe tettem a telefonomat (futás közben arról hallgatok zenét és a futós app méri a teljesítményemet), hogy ki tudjam fújni az orromat, mikor is elbotlottam a járda betonjának egy kiálló részében, a telefonom pedig nagyot koppant rajta. Ettől a ponttól kezdve gyakorlatilag használhatatlanná vált, mert bár az értesítések megérkeztek és rezgett is lelkesen, a képernyő sötét maradt és nem reagált semmire. Bánatosan visszakullogtam a házba, és közben próbáltam átgondolni a dolgot. A képernyő cseréje alsó hangon negyvenezer forint (sajnos egyszer már szükségem volt egy ilyenre), és ez egy három éves, amúgy is kicsit rosszul működő telefon esetében nem biztos, hogy megéri, akkor már egy kicsivel több pénzért tudok venni egy újat, ami bár nem egy csúcskategóriás példány, de legalább működik. Ezzel az erővel meg is rendeltem a netről (de persze reflexből a saját telefonszámomat adtam meg a rendelésnél, amit később módosítanom kellett emailben anyáméra, hiszen azon a számon jelenleg nem lehet elérni), és hazaindultam.

Szokatlan volt a telefonom nélkül, de hát istenem, max nem hallgatok zenét és nem facebookozok a vonaton. Kicsit zavaró volt, hogy az időt is mindig a MÁV-os órákon kellett néznem, és valahogy nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel (pedig csak 20 perc volt az út), de a valódi megpróbáltatások csak otthon kezdődtek.

Hazaesvén még a kabátot se dobtam le magamról, de már bekapcsoltam a laptopomat. Először az emailjeimet néztem meg (hogy írjak a rendeléssel kapcsolatban), aztán a facebookot, de meglepődve konstatáltam, hogy nem vagyok az itthoni gépemen bejelentkezve. Sebaj, bepötyögtem a jelszót, mire kérte a rendszer az sms kódos megerősítést. Shit. Az ugye nem működik. Azt a kérdést most ne is feszegessük, hogy miért ez van beállítva, ez egy hosszú történet. Szóval agyaltam egy sort és megkértem a lakótársamat, hogy az ő telefonján hadd jelentkezzek be az alkalmazásba, de ahhoz is sms kód kellett. Oké, próbáljuk meg a sim kártyát, de nem stimmelt a méret (azt hiszem, az enyém micro, míg az övé nano). Aztán rájöttünk, hogy nem is kártyafüggetlen a telefon, úgyhogy mindegy is. De Balázsnak beugrott, hogy van egy régebbi telefonja, hátha az, de annak meg hiányzott az aksija. Utolsó reményként kitöltöttem egy facebookos igénylést, hogy a befotózott személyimért cserébe adják meg a hozzáférést a fiókomhoz, de arra még nem jött válasz. 

Annyira zavart a tehetetlenség, annyira elvágva éreztem magam a világtól, hogy a másodlagos email címemmel csináltam egy új accountot, hogy legalább a barátomnak és a legközelebbi barátaimnak írni tudjak, de ahogy a tökéletesen üres üzenőfalat és az üzenetek nélküli messengert elnéztem, olyan érzésem volt, mintha elvették volna tőlem az életemet. Átgondoltam, hogy így még az internetbankomba sem tudok belépni, hogy utaljak, de kártyával se tudok vásárolni a neten, mert ahhoz is sms kód kell. Nem tudom rendezni a számláimat, nem érnek el telefonon (ami nem este tízkor fontos, hanem napközben, munkaidőben), és még csak arról sem tudom értesíteni az ismerőseimet facebookon, hogy nem tudnak elérni telefonon. 

Végső elkeseredésemben elkezdtem írni ezt a bejegyzést és lefekvéshez készülődtem, amikor is rádöbbentem, hogy azt se tudom, hogy fogok így időben felkelni holnap. Megkértem ugyan Balázst, hogy keltsen fel reggel, de az éjjeliszekrényen álló ébresztőórát is megpróbáltam bekapcsolni (egy körömvágó ollóval ment is, amit majd élmény lesz kikapcsolni reggel). Leteszteltem, működik. 

Az egészben az volt a legnevetségesebb, hogy közben próbáltam felidézni magamban, hogy mégis hogyan voltam képes élni okostelefon nélkül, amikor az még nem létezett. És valóban, volt vekkerem (meg egy fasza rádiós magnóm, aminek volt ébresztő funkciója, és ami egyébként a mai napig megvan az irodában), és a vonatutakat olvasással töltöttem, és amíg nem találkoztunk bent az iskolában, addig nem is beszéltem a barátaimmal, mert ráért minden másnap reggelig. És most itt ülök, elveszve, de legalább az ncore accountom megvan.

2017. DECEMBER 19.

Nem tudom, hogy a telefonmentességtől, vagy a telefon elvesztése miatti idegeskedés okozta fáradtságtól, de meglepően jól aludtam. Reggel működött a vekkerem, a biológiai órám, és a lakótársam is. A wc-be kénytelen voltam telepíteni egy igazi, papírlapokból álló könyvet, ahogyan a táskámba is, mert bár csak 20 perc a vonatút, iszonyú idegesítőek tudnak lenni az utastársak, akiket most nem tudtam volna zenével és fülhallgatóval elnyomni. Egyébként mesés és nosztalgikus érzés volt Harry Pottert olvasni a vonaton - sajnos eddig még nem jutottam el odáig, hogy elolvassam a Harry Potter és az elátkozott gyermek-et. A legnagyobb hiba, amit reggel elkövettem, az volt, hogy nem vittem magammal karórát, pedig van kettő is, de inkább ékszer gyanánt szoktam hordani, elvégre a telefonban minden információ megvan, az idő is. Meg az is, hogy hány fok van odakint, így most az erkélyre kiállva kellett megbecsülnöm azt a ruhamennyiséget, amiben már nem fázom.

Munka közben nem zavaró a telefon hiánya, mert az irodai gépen be vagyok jelentkezve minden fontos fiókba, most a Whatsappot kivéve, mert ahhoz telefon kell, de ott viszonylag kevés emberrel tartom a kapcsolatot, és azok is elérhetőek facebookon. Hívni inkább a vezetékesen szoktak.

Este kaptam kölcsönbe egy régi használt Samsung Young-ot, ilyenem volt régen, nosztalgikus érzéseket ébreszt. Bár nem helyettesíti teljes mértékben a régi telefonomat, a biztonságérzetemet visszaadta. Nem fogom azt mondani, hogy tanuljatok az esetemből és változzatok meg és mostantól éljetek szabad életet a telefonotok nélkül - főleg mert én sem teszem -, de talán öt percig elszórakoztatott titeket a történetem.