Hereditary - avagy problémáim a horror filmekkel

Szeretném az elején leszögezni, hogy úgy egyébként nagyon szeretem a horror filmeket. Csak hogy az utóbbi években már nem kötnek le, de nem tudom, hogy korom okán, vagy mert már túl sokat láttam belőlük, de egyre nagyobb és nagyobb csalódások érnek. Így jártam az Örökséggel is (Hereditary), ami IMDB-n jelenleg 7,8-as értékelésen áll, ami horror filmek esetében kiemelkedően magas, de még bármilyen más film is büszkén viselhetne egy ilyen pontozást. És most lássuk, hogy ennek mennyi köze van a valósághoz - ergo szanaszét fogom spoilerezni a dolgot.

Általános horror filmes probléma, hogy a film eleje nagyon jó, a vége pedig borzasztó (bár nem horror, de egy kicsit így vagyok az Alkonyattól pirkadatig-gal is). Az Örökség is úgy indul, hogy felvonultatnak egy csomó jó karaktert: az állandó idegösszeroppanás szélén álló anya, a cinikus apa, a zavart tinédzser fiú és a nagyon creepy kislány mind kidolgozott, átérezhető, és nem teljesen sablonos karakterek, valamint az is nagyon tetszett, hogy senkit sem próbáltak szépíteni. Mármint szó szerint, kívülről, mert utálom, amikor egy elmeháborodott főszereplőnek gondosan vasalt haja, töredezetlen manikűrje és összeillő outfitje van, mert egyszerűen nem hihető. Sokkal hihetőbbek azonban a melós farmerek és a kertészkedős cipők.

Erre jön egy fokkal már kevésbé izgalmas alapsztori: halott nagymama, temetés, és többszöri kiemelése annak, hogy a nagyi milyen titokzatos volt - és mégis, a jelenetek nem kiszámíthatóak (legalábbis nagyjából a film feléig), aminek az egyik legfőbb oka az, hogy amikor tízből kilencszer azt várnád, hogy na most történni fog valami, akkor nem történik, és ez kellően felborzolja az idegeket. Az elején még tetszett, hogy minden jelenet lassú volt, főleg akkor, amikor a tinédzser fiú, Peter be volt tépve, mert elhitted róla, hogy ilyen állapotban tényleg ennyire szürreálisan sok másodpercre van szüksége ahhoz, hogy felfogja, ami történt. Utána már kissé vontatottá vált ez az eszköz és a film utolsó harminc percében már csak azért imádkoztam, hogy véget érjen, mindegy, hogy hogyan.

A másik nagy horror filmes problémám, az a magyarázatok hiánya. Persze, kell bele egy kis misztikum, hogy ne tudjuk mindenre az egzakt válaszokat (az ilyen jellegű igényeim kielégítésére szoktam Poirot-t nézni), de ezeknél a filmeknél inkább az az érzésem, hogy egyszerűen elmismásolják a történet lényeges elemeit. Nem sokat tudunk meg a titokzatos szektáról, a pokol nyolcadik királyáról, vagy az egész filmre felépülő Nagy Terv motivációjáról. Motiváció nélkül pedig értelmetlen az egész, még a leggagyibb szuperhősös filmekben is kitalálnak valamit, hogy a főgonosz miért gonosz. Nem tudjuk azt sem, hogy Charlie, a creepy kislány mitől olyan creepy, mert hiába, hogy kiskorában a creepy nagymama vigyázott rá, a kis csaj születése óta creepy, az anyja meg is jegyzi, hogy soha nem sírt, kisbaba korában sem, és a születésekor sem. Az internet bugyraiban azt olvastam erről, hogy Charlie születése óta Paimon király gazdateste volt, de akkor meg valamiféle szimbiózisnak kellett lennie közöttük, illetve mi történt Paimonnal, miután Charlie meghalt és mielőtt Peterbe költözött, és így tovább, és így tovább. Arra sem tér ki a film, miért nem tűnik fel senkinek, hogy mennyire furán viselkedik a gyerek és miért kezelik úgy, mint egy teljesen normális tizenhárom évest. Nagyjából félidőnél jöttem rá, hogy ezekre a kérdésekre nem fogok választ kapni, ugyanis akkor még mindig csak a kérdéseket vezették fel.

Az egyik legzavaróbb elem Joan volt, a segítőkész szektavezető. Abban a pillanatban, amikor először feltűnt az autóban ülő Annie előtt, én tudtam, hogy a titokzatos nagymama valami ismerőse, aki mindenféle hátsó szándékkal meg akarja majd vezetni főhősünket. Szilvi azt mondta, ő egyáltalán nem sejtette, és meglepte, hogy ez kiderült róla, úgyhogy végül három lehetséges válaszom van arra, hogy én ezt miért tudtam: 1) a színésznő baromira emlékeztetett Kathy Bates-re a Tortúrából, 2) túl sok horror filmet láttam már és ismerem a végkifejleteket, 3) szerintem nem volt ott azon a gyűlésen, amiről azt állította, hogy onnan emlékszik Annie-re, mert a körben ülő mellékszereplőket is megfigyeltem és rá nem emlékszem. Innentől viszont nem igazán kötött le ez a szál, a rejtély, hogy vajon ő ki lehet és mit akarhat. 

Az igazán nagy pozitívuma a filmnek az elképesztően gyönyörű képek voltak. Az anyuka, Annie foglalkozása, hogy miniatűr kis maketteket készít élete minden meghatározó pillanatáról (itt nem születésnapokra vagy kiskutyákra kell gondolni, hanem az anyja meg a lánya halálára meg ilyenek), és nagyon sok olyan felvétel van a film alatt, ami szándékosan azt a hatást kelti, mintha most is egy makettet néznénk, és ez különös hangulatot kölcsönöz. 

Szóval összességében kicsit csalódás volt, ugyanúgy, mint az összes horror film mostanában. Tökéletesen értelmetlen motivációk és végkifejletek. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyat láttam, aminek jó volt a befejezése. A Conjuring - Annabelle filmek talán azért tetszettek ennél jobban, mert rendben lezárták a történeteket.

Mozis megnézésre nem feltétlenül ajánlom, kanapés-pizzarendelős-melegítőnadrágos horror péntekre viszont igen.