Orville vs. Discovery

Napok óta morfondírozok azon, hogy tudom, hogy szót kellene ejtenem erről, csak nem akarok. Mivel elég köztudott rólam, hogy rajongok a sci-fiért, elsősorban pedig a Star Trekért, már többen kérdeztétek, hogy mi a véleményem az új Star Trek sorozatról, én pedig általában kitértem, hallgattam, vagy nagyon diplomatikusan annyit mondtam, hogy még kivárok. 

De most, 6 Orville és 5 Discovery rész után már nem tudom hova halogatni a dolgot, csapjunk a lecsóba, aztán majd lehet vitatkozni, ha valaki nem ért egyet velem.

The Orville

Végtelenül pozitív csalódás. Már az előzetese is nagyon tetszett, annyi hátránya volt, hogy gyakorlatilag lelőtte az első rész összes poénját. De mivel nem voltak vele szemben elvárásaim, nem is volt miben csalódnom, és ezt Seth MacFarlane ügyesen ki is használta. Elhitette velünk, hogy ez egy kizárólag vicceskedő, inkább sitcomra hajazó sorozat lesz, aminek csak a díszlete egy űrhajó, nem pedig a helyszíne. Ehhez képest sokkal intenzívebben visszaadta a régi Star Trek sorozatok hangulatát, mint a Discovery, és bár nem egy nagyobb sztorit próbál összefűzni és felgöngyölíteni, hanem önálló, elszeparált történetekből áll (amire Taky már rámutatott egy facebook poszt alatt), mégis ez az egyik ok, amiért nekem annyira a Star Trekre hasonlít (pl. TNG, vagy a DS9 eleje), és a témafelvetései, morális kérdésfeszegetései is pontosan erre hajaznak (hátrány-e nőnek születni egy kizárólag férfiakból álló társadalomban). És tény, hogy ott vannak a MacFarlane-re annyira jellemző, néha kicsit túlzásba eső poénok, de engem mondjuk pont nem zavarnak, és valóban a Csillagkapura emlékeztetnek, ahogy arra Kinga hívta fel a figyelmemet (pl. amikor O'Neill azt kamuzza, hogy ő James T. Kirk vagy Luke Skywalker). De azt a jelenetet, amiben Isaac levágja Malloy lábát, tökéletesen el tudom képzelni Dataval és LaForge-dzsal is. Az Orville-ban egyébként feltűnően sokkal több a popkultúrális utalás, mint egy Star Trek sorozatban. 

Az Orville karakterei is tetszenek, bár néhányuk határozottan szélsőséges archetípus, azonban vannak köztük olyanok is, akikben látok fantáziát és fejlődési lehetőséget (Kelly, Alara, Bortus). A szereplők is sokban hasonlítanak egyes Star Trek szereplőkre, ahogy a díszletek, az egyenruhák, a technológiák és a kitalált földönkívüli fajok is, de ez a része egyáltalán nem zavaró, sőt, ettől valahogy otthonosabban érzem magam. A krillek kinézetükben majdnem teljesen megegyeznek egy Jem'Hadarral, a harciasságuk, valamint a szövetséggel folytatott háborújuk pedig a klingonokra emlékeztetnek, a vallásos fanatizmusuk viszont egy kifejezetten érdekes téma, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak még ki belőle.

Egy szó, mint száz, szívből ajánlom ezt a sorozatot azoknak, akik nézték és szerették a klasszikus Star Trek sorozatokat, és akik egy picit csalódtak a három legújabb filmben. Könnyed, vicces, érdekes, izgalmas, szórakoztató.

Discovery

Ez egy nehezebb szülés lesz.

A Discovery előzetese nem fogott meg, csillivilli, de semmitmondó volt. Ugyanezt éreztem az első két rész alatt is, lépten-nyomon visszaköszöntek az Abrams-féle, sima felületeken megcsillanó fények, az operatőröknek meg mintha hirtelen egyszerre lett volna becsípődése valamelyik vállukban, mert képtelenek voltak hosszabb ideig egyenesen tartani a kamerát, ezzel végtelenül frusztrálva személyemet. Az introról csak annyit, hogy ez a Star Trek történelem legjellegtelenebb nyitánya evör. És ahogy a végén felhangzó dallam is szemlélteti, görcsösen próbálják letolni a torkunkon, hogy EZ MÁRPEDIG IGAZI STAR TREK, HA ÖSSZESZARJUK IS MAGUNKAT. Újra és újra az arcunkba nyomják a kanonikus Star Trek világ egy olyan szeletkéjét, ami kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ez márpedig hiteles: a Kor-ház, Harry Mudd, Surak, stb. És mégsem, mégsem tudja visszaadni a régi hangulatot, mert a készítők mindenáron mindent upgrade-elni akartak. Kicsinosították az egyenruhákat, pörgő-forgó tányért adtak a hajónak, és ráhánytak a klingonokra (erre később még kitérek). Arról az apróságról nem beszélve, hogy egy olyan alap storyt adtak a sorozatnak, amit két Voyager rész és egy egész könyv is már FELDOLGOZOTT. Mindenre elszánt, az őrület határán táncoló kapitány, lojális legénység, akik azért a szívük mélyén sejtik, hogy valami nem stimmel, és egy új, ismeretlen idegen lény, akit megkínoznak azért, hogy feljavítsák a hajójuk hajtóművét... Nem rémlik valahonnan? Oh my gosh, de hiszen ez az Equinox teljes története! Most komolyan, komolyan semmi, de SEMMI más ötletük nem volt?

A karakterek. Az első két rész egyetlen valamire való szereplőjét, Philippa Georgiout gyorsba' ki is nyírták, nehogy elengedjük magunkat. Kicsit féltem, hogy kit hoznak be a helyére, de Lorca jó, meggyőző, és érdekes, úgyhogy valószínűleg ő is hamar meghal. Stamets még említésre méltó, tőle még várok valami kiugrást, Saruval egyelőre nem tudok mit kezdeni, állandóan a Star Wars-os kaminoiak jutnak róla eszembe és folyton azt várom, mikor kezd el gargarizálni. És végül, de nem utolsó sorban ott van Michael Burnham. Az ég szerelmére, három rész kellett ahhoz, hogy valakinek feltűnjön, hogy férfi neve van. De ez vele a legkisebb probléma. Miért kellett megint elővenni ezt az érzelmes vulkáni problematikát? Jó, tudom, hogy ő nem igazi vulkáni, de az övéhez nagyon hasonló lelki vívódásokat már végigkövethettünk Spocknál és T'Polnál is, és ők sem voltak teljesen vulkániak (Spock ugye félig ember volt, T'Polról pedig - ha folytatták volna a sorozatot - kiderült volna, hogy az apja romulán). De a készítők úgy döntöttek, hogy Michael Burnhamet szeretni KELL, és ezért egy csomó olyan dolgot csináltatnak vele, ami által mintha egy bottal piszkálnák az együttérzésünket. Nézd, meghaltak a szülei, sajnáld! Nézd csak, tisztára jó szándékból szegte meg a parancsot és mégis gonoszul elítélték, szeresd! Nézd, mindenki kitaszítja, érezz együtt! És hogy reagál minderre a főhősünk? Duzzog és hallgat. Olyan durván erőltetik nekünk, hogy kik a jó és kik a rossz szereplők, hogy már talán dacból is azokat kezdtem el kedvelni, akiket rossz színben akarnak feltüntetni. Ja és azt se felejtsük el, hogy parancsszegésért életfogytiglant kapni még a (klasszikus) klingonoknál is durva büntetés lenne, nem hogy a Csillagflottánál.

És akkor a klingonok. Hát, én nem tudom ezt jó szívvel megemészteni. Mintha nem is ugyanaz a faj lenne. Az egy dolog, hogy a külsejükön változtattak, erre volt már példa korábban is és megmagyarázták egy genetikai mutációval, de istenem, a hajukat miért kellett elvenni? Azt a nagy, göndör loboncukat. Arról nem is beszélve, hogy mit műveltek a fegyvereikkel, a hajóikkal, és a ruházatukkal. Az original klingonok stílusa sokkal egyszerűbb, sokkal nyersebb, sokkal letisztultabb volt, elvégre ők egy harcos faj, a társadalmukban kevés a művész, és nem tulajdonítanak túl nagy szerepet az ornamentikának. Most úgy néznek ki, mint egy túlhajszolt rokokó éjjeliedény.

Egyetlen pozitívumot tudok felhozni velük kapcsolatban, mégpedig azt, hogy az egymással folytatott beszélgetéseik klingonul folynak. De ennyi, mert amúgy ezek a dialógusok is borzasztóan teátrálisak. 

Bár az Orville-lal ellentétben itt egy nagyobb volumenű, rejtélyesebb, fokozatosan kibontakozó történetet mutatnak be, az öt részből csak a harmadik tudott igazán lekötni. Ugyanazt érzem, amit az új filmekkel kapcsolatban is, hogy mindenáron meg akarnak felelni két ellentmondásos nézői tábornak: az újonnan bevonható, izgalmakat és effekteket követelő nézőknek, és a régi, kicsit begyöpösödött (ez saját magam kritikája is), klasszikus értékeket kereső trekkereknek. Talán az a baj, hogy túl nagy volt a szünet, és túl régóta vártunk már egy új sorozatot (egész pontosan 12 éve).

Nyilván végig fogom nézni az egészet, mert kíváncsi vagyok, és természetesen annyira nem szar, hogy ne lehessen élvezni, de én akkor is csalódtam egy picit, mert az eredeti hangulatot nem adta vissza, ami pedig jó benne, azt egy az egyben copy-paste-elték.