The Blinking Girl

Szeretném az elején leszögezni, hogy úgy egyébként nagyon szeretem a horror filmeket. Csak hogy az utóbbi években már nem kötnek le, de nem tudom, hogy korom okán, vagy mert már túl sokat láttam belőlük, de egyre nagyobb és nagyobb csalódások érnek. Így jártam az Örökséggel   is (Hereditary) , ami IMDB -n jelenleg 7,8-as értékelésen áll, ami horror filmek esetében kiemelkedően magas, de még bármilyen más film is büszkén viselhetne egy ilyen pontozást. És most lássuk, hogy ennek mennyi köze van a valósághoz - ergo szanaszét fogom spoilerezni a dolgot. Általános horror filmes probléma, hogy a film eleje nagyon jó, a vége pedig borzasztó (bár nem horror, de egy kicsit így vagyok az Alkonyattól pirkadatig -gal is). Az Örökség is úgy indul, hogy felvonultatnak egy csomó jó karaktert: az állandó idegösszeroppanás szélén álló anya, a cinikus apa, a zavart tinédzser fiú és a nagyon creepy kislány mind kidolgozott, átérezhető, és nem teljesen sablonos karakterek, valamint az is nagyon ...

Pár napja megnyílt a MOM Parkban is az új CinemaPink mozi, és kipróbáltuk. A Budapestre költözésem egyik legjobban várt lehetősége a hétköznap késő esti mozizás volt. Régebben csak akkor csinálhattam ilyet, ha volt kinél aludnom, máskülönben igyekeznem kellett az éjfélkor induló, aznapi utolsó vonathoz. A hétköznap késő esti mozizás egyik nagy előnye, hogy kevesen vannak, és ha az ember feliratos filmet választ, akkor még kevesebben - és nekem mindkét szempontból ideális volt a lakásom és a MOM Park közötti 10 perces gyalogtáv. Így gyakorlatilag össze is zuhantam, amikor tavaly télen bezárták az ottani mozit. Most viszont újra megnyitották és egyelőre csak pozitívumokról tudok beszámolni. Az első, amit az ember észrevesz, az a dizájn: negyvenes-ötvenes évekbeli mozis feeling, elegáns, de letisztult, a háttérben a stílushoz passzoló zene megy, és nem a mai slágerek . Az első szinten, ahol a pénztár is van, sok az ülőhely azok számára, akik mondjuk oda beszélték meg a találkoz...

2017. DECEMBER 18. Folyamatosan bombáznak minket az újságcikkek arról, hogy micsoda szörnyű módon függünk az okostelefonunktól, hogy nem vagyunk képesek egy percre sem letenni, hogy helyettünk gondolkodik. Az ember persze csak legyint, hogy á, csak egy kicsit, meg amúgy is, én nem annyira, meg hát tudnék élni nélküle, ha akarnék, csak nem akarok (valahogy így hangzik a dohányzásról való leszokás is). Nos, én akár akartam, akár nem, kénytelen voltam. Egy csöndes hétfő este futás közben épp a pulcsim zsebébe tettem a telefonomat (futás közben arról hallgatok zenét és a futós app méri a teljesítményemet), hogy ki tudjam fújni az orromat, mikor is elbotlottam a járda betonjának egy kiálló részében, a telefonom pedig nagyot koppant rajta. Ettől a ponttól kezdve gyakorlatilag használhatatlanná vált, mert bár az értesítések megérkeztek és rezgett is lelkesen, a képernyő sötét maradt és nem reagált semmire. Bánatosan visszakullogtam a házba, és közben próbáltam átgondolni a dolgot. A...

A hetedik rész végre meghozta azt, amit vártam, eddig ez a rész tetszett a legjobban. Az időhurkos részeket mindig is szerettem, gyakorlatilag kötelező elemei a sci-fi sorozatoknak. Általában elég viccesek, a szituációból adódóan, és pörgősek is. Most sem volt másképp, Mudd és Stamets jó alapot adtak a poénkodásra, és nem lehetett előre tudni, hogy mi fog történni, 99%-ban teljesen rendben volt minden. Kivéve egy dolgot. Burnham. Tudom, tudom, ez az Achilles-sarkam, de mivel elég központi szerepe van a sorozatban, nem igazán tudom figyelmen kívül hagyni. Adott a szituáció: időhurokba kerültünk, keressük rá a megoldást, fogy az időnk, kell valami, amivel a következő huroknál Stamets bizonyítani tudja Burnhamnek, hogy igaz, amit állít. Kell egy olyan titkos információ, amit csak Stamets ismer, amivel azonosíthatja magát. Mi jut eszébe egy logikus, mindenre elszánt, a Csillagflottánál szolgáló felnőtt nőnek? HOGY MÉG SOSEM VOLT SZERELMES. Ez. Ennek sikerült kijönnie az agyából. D...

Ez itt a reklám helye: tapasztalatok Szlovéniáról, konkrét helyek megjelölésével. Szeretném előrebocsátani, hogy nagyjából csupa jó dolgot fogok írni, mert minden iszonyatosan fasza volt. Én durván tíz éve már jártam Bledben és környékén a családommal, ami azt jelenti, hogy már voltam olyan idős, hogy emlékezzek is rá, időnként beugrott egy-egy utcának vagy épületnek a képe, hogy ezt én már láttam, de volt olyan is, amiről már teljesen megfeledkeztem (például hogy milyen iszonyatosan sok lépcsőt kell megmászni a Savica vízeséshez...). SZÁLLÁS Az én javaslatomra ugyanabban a hotelben szálltunk meg, ahol tíz éve is, az épület és a környék nem változott, pár dolgot felújítottak, de még mindig egy csöndes, nyugodt, eldugott kis szálló a Nature Hotel Lukanc  egy Bled melletti icipici faluban, Seloban, ahol reggelire palacsintát sütnek és mindenki rendkívül kedves. A szobához volt erkély is székekkel meg asztallal a dohányzóknak (hosszabb ideig a hideg miatt amúgy sem üldö...

Egy vulkáni nyitóképpel kezdünk, nekem bejön ez az ábrázolás, annak ellenére, hogy korábban ilyesmit nem láttunk, de hát nagy ez a bolygó, sok minden elfér rajta, nem csak sivatagi kolostorok. Az új Sarek valami döbbenetesen hasonlít a régire, és kifejezetten boldog vagyok, hogy a vulkániak kinézetén és dizájnján nem változtattak (szemöldök, fül, atom durva frufru, zárt nyakú, hosszú, palástszerű ruhák). A vulkáni szélsőséges szeparatisták behozatala egy kifejezetten épkézláb újítás volt, sokkal árnyaltabbá teszi a vulkáni társadalmat, és bemutatja, hogy sok mindenre rá lehet húzni egy bizonyos fajta logikát , de az ettől még nem lesz jó vagy helyes. Tillyről elhiszem, hogy fut, neki természetes a mozgása, de  Burnham olyan, mintha valami számítógépes animáció lenne. Gondolom ezzel próbálták meg azt ábrázolni, hogy ő mennyivel jobb kondiban van, csak nem sikerült. A közben lenyomott szentbeszéde meg olyan sablonos, mint az adventkor műhóval ablakra fújt hópelyhek, de a DIS...

Azzal szeretném kezdeni, hogy megpróbáltam megnézni a hétvégén A szépség és a szörnyeteg új, élőszereplős verzióját, de nagyjából a tizedik percig bírtam és ki kellett kapcsolnom. Tény, hogy nem vagyok nagy rajongója a musicaleknek, de van néhány, amit elviselek  szeretek, és ennek a rajzfilm változatát is szerettem, de Emma Watsonnak az egész világ miatti állandó aggódásra görbülő szemöldökei három szökellés után basztak fel úgy igazán, ami elég negatív hatással volt a filmélményre. Én elismerem, hogy Emma gyönyörű, és nagyon jó Hermione volt, de azóta nem igazán találja a helyét, és nem tudott még olyan filmet összehozni, ahol elfeledtetné velünk azt a könyvmoly kislányt, amiként megismertük. Ellenben a Kémek hídját végre be tudtam fejezni, mert azt meg kanapén történő elalvás miatt kénytelen voltam félbeszakítani, de félreértés ne essék, nem azért, mert rossz volt vagy unalmas, hanem mert a végkimerülés kerülgetett már aznap. Úgyhogy most már ejtsünk szót olyan filmről...