Bridge of spies
Azzal szeretném kezdeni, hogy megpróbáltam megnézni a hétvégén A szépség és a szörnyeteg új, élőszereplős verzióját, de nagyjából a tizedik percig bírtam és ki kellett kapcsolnom. Tény, hogy nem vagyok nagy rajongója a musicaleknek, de van néhány, amit elviselek szeretek, és ennek a rajzfilm változatát is szerettem, de Emma Watsonnak az egész világ miatti állandó aggódásra görbülő szemöldökei három szökellés után basztak fel úgy igazán, ami elég negatív hatással volt a filmélményre. Én elismerem, hogy Emma gyönyörű, és nagyon jó Hermione volt, de azóta nem igazán találja a helyét, és nem tudott még olyan filmet összehozni, ahol elfeledtetné velünk azt a könyvmoly kislányt, amiként megismertük.
Ellenben a Kémek hídját végre be tudtam fejezni, mert azt meg kanapén történő elalvás miatt kénytelen voltam félbeszakítani, de félreértés ne essék, nem azért, mert rossz volt vagy unalmas, hanem mert a végkimerülés kerülgetett már aznap. Úgyhogy most már ejtsünk szót olyan filmről, amit láttam is.
Mostanában nagy keletje van a valós eseményeken alapuló filmeknek, amik néha meg tudják találni az egyensúlyt a valósághoz való ragaszkodás és a filmes drámaiság között, és néha nem (abszolút szubjektív magánvéleményem szerint a Jackie-nek vagy a Snowden-nek sikerült, míg az Argo-nak vagy a Joy-nak nem). A Kémek hídjáról azt mondanám, hogy igen, amennyiben nem számoljuk bele a film utolsó négy percét, mert az nagyon fájt.
Legyen ez az alaptétel. Szentelek majd egy bekezdést az utolsó négy percnek is, addig akármit mondok, az a film többi részére lesz igaz. Mert ebben a filmben megvolt majdnem minden, amit én egy filmben szeretek: jó karakterek, szép képi világ, de semmi csicsa, sokatmondó párbeszédek, jól elhelyezett-elrejtett, kicsit fanyarkás humor. Nagyon tetszett Donovan és Abel folyamatosan és fokozatosan alakuló barátsága, Tom Hanksben egy pillanatra sem tudtam csalódni. Hitelesen ábrázolták a film két legfőbb helyszínének, az Egyesült Államoknak és az NDK-nak az egymástól annyira különböző hangulatát is, főleg az utóbbinak az állandó, fokozott feszültségét, ahol meglopják, váratják, hitegetik és manipulálják ügyvédünket, aki a határ átléptekor már bevette a leszarom tablettáját és szép türelmesen mindenkinek a játékába belemegy, holott valójában a saját játékát játssza.
Az egyetlen dolog, ami nem hagy nyugodni, az az, hogy a film elején Abel egy önarcképet fest magáról, egy tükör segítségével. Na már most, aki valaha életében készített már önarcképet - de aki nem, az is könnyen kilogikázhatja -, az tudja, hogy mindig a tükörben látott képet festjük meg, soha nem annak a tengelyesen tükrözött mását, mert egyszerűen lehetetlen fejben így megfordítani a képet, lásd: azért néz ki úgy az önarcképein, mintha Van Gogh a jobb fülét vágta volna le, mert tükörből festette magát, valójában viszont a bal füle hiányzott.
Annak ellenére, hogy a hidegháború egy meglehetősen komoly és komor téma, a komorságba sikerült belecsempészniük annyi könnyedséget, amitől nem lesz másodszori alkalomra már nézhetetlen a film (akármennyire tetszett a Trainspotting, soha többet nem fogom megnézni). És ezzel körbe is értünk, mert bár ez a film épp csak annyira rugaszkodott el a valóságtól, hogy élvezhetőbb és érthetőbb legyen (több évnyi történést kicsit összébb zsúfoltak, mert pl. a berlini fal már állt 1962-ben, amikor Donovan a foglyokról tárgyalt), az utolsó négy perce olyan magasra ugrott a valóságtól a heroikus amerikai happy endig terjedő skálán, amennyire Spielberg azt nem szégyellte. Mondhatnánk, hogy a metrón az újságjából felpillantó, Donovan teljesítményét egy elismerő mosollyal jutalmazó nő szép keretet ad az egész történetnek, de nem, mert egyszerűen röhejes. Ahogy a kerítésen átmászó gyerekek és a napsütéses, biztonságos Amerika metaforája is. Az egész olyan fülledt és izzadtságszagú, mint ünneplőben feszíteni az évzárón. A családjával való interakció még éppen, de belefér, a legjobb az lett volna, ha ott befejezik, hogy Donovan megnézni a festményt a gépen. Apropó. Azt valaki elmagyarázná, hogy miért mondta Abel a képre azt, hogy "Remélem, érteni fogja"? Mit kellett ezen értenie? Mert nálam ez nyomtalanul gyógyult.
Összességében ez egy mindenki számára erősen ajánlott alkotás a témában a Good bye, Lenin! és A mások élete mellett.
Az egyetlen dolog, ami nem hagy nyugodni, az az, hogy a film elején Abel egy önarcképet fest magáról, egy tükör segítségével. Na már most, aki valaha életében készített már önarcképet - de aki nem, az is könnyen kilogikázhatja -, az tudja, hogy mindig a tükörben látott képet festjük meg, soha nem annak a tengelyesen tükrözött mását, mert egyszerűen lehetetlen fejben így megfordítani a képet, lásd: azért néz ki úgy az önarcképein, mintha Van Gogh a jobb fülét vágta volna le, mert tükörből festette magát, valójában viszont a bal füle hiányzott.
Annak ellenére, hogy a hidegháború egy meglehetősen komoly és komor téma, a komorságba sikerült belecsempészniük annyi könnyedséget, amitől nem lesz másodszori alkalomra már nézhetetlen a film (akármennyire tetszett a Trainspotting, soha többet nem fogom megnézni). És ezzel körbe is értünk, mert bár ez a film épp csak annyira rugaszkodott el a valóságtól, hogy élvezhetőbb és érthetőbb legyen (több évnyi történést kicsit összébb zsúfoltak, mert pl. a berlini fal már állt 1962-ben, amikor Donovan a foglyokról tárgyalt), az utolsó négy perce olyan magasra ugrott a valóságtól a heroikus amerikai happy endig terjedő skálán, amennyire Spielberg azt nem szégyellte. Mondhatnánk, hogy a metrón az újságjából felpillantó, Donovan teljesítményét egy elismerő mosollyal jutalmazó nő szép keretet ad az egész történetnek, de nem, mert egyszerűen röhejes. Ahogy a kerítésen átmászó gyerekek és a napsütéses, biztonságos Amerika metaforája is. Az egész olyan fülledt és izzadtságszagú, mint ünneplőben feszíteni az évzárón. A családjával való interakció még éppen, de belefér, a legjobb az lett volna, ha ott befejezik, hogy Donovan megnézni a festményt a gépen. Apropó. Azt valaki elmagyarázná, hogy miért mondta Abel a képre azt, hogy "Remélem, érteni fogja"? Mit kellett ezen értenie? Mert nálam ez nyomtalanul gyógyult.
Összességében ez egy mindenki számára erősen ajánlott alkotás a témában a Good bye, Lenin! és A mások élete mellett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése